Amióta a Weinstein ügy kirobbant és tsunamiként végigsöpört a világon, felszínre hozva megannyi traumát. Bennem is motoszkálni kezdett a múlt. Jó mélyről kezdett feltörni a régen elnyomott érzés. Megaláztatás, és szomorúság érzése. Velem is történt hasonló, kiírom magamból, hátha így könnyebb lesz és hátha másoknak is tanulságul szolgál.
Az én történeteim nem férfiakhoz köthetők, és nem is a szexuális megaláztatásról szólnak. Nő tette velem és nem tudom, mi lehetett az oka. Gimnazistaként az osztályfőnököm irritáltam, én ezt a szót találtam arra az érzésre,amit kiválthattam egy középkorú nőből. Most már tudom, hogy az összes frusztráltságát abba ölte, hogy engem piszkáljon. Ami persze nem menti fel, de magyarázat lehet a tetteire. Mivel ő volt a tanárom, eleinte még a szüleimnek sem mondtam el.
Ők úgy neveltek, hogy a tanárt tiszteljük és nem kritizáljuk. Az én időmben még nem rohantak be az anyukák panaszt tenni, ha egy pedagógus rá mert szólni egy gyerekre. Amúgy egész jó tanuló voltam, versenyekre küldtek, olyanokra is, amiknek ma már semmi értelme, de ha nem találtak önként jelentkezőt, akkor megkértek, hogy vegyek részt, mondjuk Lenin életéről szóló nagy házi versenyen. Meg is nyertük, mert eszembe jutott ki volt az a vonatvezető, aki átcsempészte Lenint valamelyik határon. Gimiben a latin nyelvet választottam, mindenki számára érthetetlen módon, és annyira megszerettem ezt a nyelvet és az ókori kultúrát, hogy az összes versenyre be is nevezett boldogan a latin tanárom. Ezt a kitérőt csak azért tettem, hogy kis képet adjak arról, nem a bulis csajokhoz tartoztam. Igaz már akkor is imádtam a divatot és a francia szabó nagymamámmal szebbnél szebb ruhákat varrtunk. A hajam a kor divatja szerint daueroltattam, ami apró göndör fürtöket jelentett. Szóval így kell elképzelni a nyolcvanas évekből engem.
Első év végén az osztályfőnököm értékeltette velünk a magatartásunkat és a szorgalmunkat. Mikor rám került a sor, mit sem sejtve felálltam és elmondtam, hogy mindkét tantárgyból jelest gondolok magamnak. Ekkor a tanárnő felnézett és annyit mondott, hogy: „nekem meg nem tetszik a hajad…..” Kicsit lemerevedtem, mert nem tudtam, hogy mit illik erre mondani és hogy ez most a magatartás vagy a szorgalom jegyemet fogja lerontani és nem mellesleg nagyon ciki volt ezt hallani az egész osztály előtt. Álltam és néztem. Újra elismételte, de akkor már felállt. Én akkor már féltem, mert a szemében valami nagyon furcsa láng lobbant. „Kinek van egy fésűje?!” Üvöltötte el magát. Az osztályban mindenki hallgatott, mert akkor már mindenki sejteni vélte, hogy mi következik. „Na?” Tette fel újra a kérdést. Balog Mari, aki a legegyügyübb és egyben legstréberebb lány volt az osztályban, kis kutakodás után győzelemittasan nyújtotta át a fésűjét. Akkor a tanárnő hozzám lépett, majd el kezdte a hajam rángatni a fésűvel. „Majd én kiegyenesítem a hajadat!!! Rikoltozta. Mondanom sem kell, hogy a dauerolt göndör fürtök nem engedelmeskedtek, és nem egyenesedtek ki, de elég sok a fésűn maradt, a tépkedő fésülési technikának köszönhetően. Én pedig álltam ott és azon gondolkodtam, h ezt most miért…? Közben pár könnycsepp is végig gördült szégyenemben és fájdalmamban elpirult arcomon. Mert ez nagyon megalázó pillanat volt. Tudni akartam, hogy mi az oka ennek, mert engem a tanárok mindig szerettek. Szünetben a mosdóban a barátnőim vigasztaltak, de ők sem értették, hogy ez az őrült kirohanás mi volt. Négy éven át több ilyen próbálkozása volt, kicsúfolta a hangom, kritizált, ahol tudott és nagyon rossz jegyeket adott. Nála hármas voltam matekból, de amikor negyedikben átvett minket egy másik tanár csak ötösöket kaptam. A szüleimnek elmondtam a fésülést, anyukám bement az iskolába és panaszt tett az igazgatónál. Tündér igazgatónk volt és engem különösen kedvelt a latin nyelv imádatom miatt. Onnantól többször megkeresett a gimiben és megkérdezte, hogy minden rendben van-e. Neki köszönhetem, hogy visszanyertem az önbizalmam. Volt egy nagyon vicces jelenetünk még. Negyedikben jött egy újságíró a gimibe, hogy interjút készítsen a negyedikesek kiválóságaival a jövőterveikről. Az igazgató kiválasztott és éppen az osztályfőnököm órájáról kellett volna eljönnöm. Mondanom sem kell, hogy nem engedett el. Ültem a teremben néztem a falon az órát, láttam, hogy elkések és nem mertem moccanni. Pár perc után kopogtak a terem ajtón. Az igazgató lépett be. Udvariasan elnézést kért és megkérdezte a tanárnőt, hogy mehetek-e az interjúra. „Természetesen igen, bár nagyon fontos anyagrésznél tartunk, de Márti majd pótolja, ahogy tudja” válaszolta. A folyosón az igazgató annyit mondott, hogy biztos benne, hogy nagyon sikeres leszek majd az életben, mert aki így tanul, az sokra viszi. Nekem ez nagyon sokat jelentett. Érdekes, hogy pár hónapja anyukámmal beszélgettünk és felidéztük a gimis éveket. Ő azt mondta, hogy szerinte nem volt elég erélyes az osztályfőnökömmel kapcsolatban, mert a mai harcosabb énjével nem nyugodott volna bele, hogy még négy évig tanítson és alázzon engem. Megnyugtattam, hogy már nyoma sincs ennek a traumának bennem, de sajnos, az igazság az, hogy még most is nagyon szomorú vagyok, ha rágondolok.